A giccs a kultúrában

Roppant érdekes a giccs jelensége, illetve az, hogy a kultúrában a művészetben milyen szerepet tölt ma be. Illetve, hogy mi is egyáltalán a giccs? E témát fogom az elkövetkezőkben körbejárni, továbbá lesz szó a festészetről, az építészetről, és a számomra legkedvesebb területről: az irodalomról.

A bejegyzés címében említett két fogalom (giccs és kultúra) hallatán mindannyiunknak van egy jelentéstartam a fejében, ám mégsem tudunk egykönnyen pontos definíciót felállítani. Ennek oka szerintem alapvetően abban rejlik, hogy mindkét kifejezés szoros kapcsolatban van a művészetekkel, az esztétikai és szellemi értékekkel. Véleményem szerint, pedig, bár meg lehet fogalmazni egy általános érvényű igazságot a művészetekre, művészeti irányzatokra vonatkozóan, de igazából nem érdemes, hiszen sem a művészt, sem az adott alkotást befogadó személyt nem lehet tipizálni, mert minden esetben egyedi. Ebben rejlik az alkotások nagy varázsa, hogy mindenki számára autonóm jelentéstartammal rendelkeznek.

A giccs számomra egyértelműen egy negatív jelzőt jelentett. Túlzást, esztétikai hibát, amorf dolgot jelképezett. Ez valóban lehet így, de, ahogy elmélyültem a témában, egészen átalakult erről a kérdésről a véleményem. Felvetődött bennem az az álláspont, hogy igazából lehet, ez a giccs kifejezés igazából nem is létezik (vagy, ha igen, nem hozhat kizárólag negatív vonzatot magával). Ez lehet, hogy csupán egy jelenség, hogy bizonyos alkotásoknak, melyek nagyobb és hirtelen kitörő népszerűségnek örvendenek („túl népszerűvé válnak”) megkezdődik az után gyártása. Feltehetjük a kérdést ezen a ponton, hogy, de valójában veszít-e ezzel értékéből az eredeti mű vagy épp nyer? Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, szeretnék néhány információt feltárni. Több forrásban is utána néztem, hogy mi is a pontos definíció e fogalomra és a kiinduló pontom, a saját gondolatmenetem nem állt távol ezektől. A Magyar értelmező kéziszótár a következőket írja: „Olcsó hatás(ok)ra törekvő, felszínes, érzelgős, gyakran hazug mű.” Az Akadémiai kislexikonban, pedig a „művészeti alkotást külsődlegesen utánzó termék”, „ízléstelen dekorativitás” meghatározásokat olvashatjuk. Ez számomra igazán megdöbbentő volt, mert nem feltétlen kellene, hogy az említett kifejezés negatív értékítélettel járjon.
Kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy másokat is foglalkoztat ez az értékmegítélés problematika a giccs kapcsán, erre vonatkozva találtam több érdekes megközelítést is, ezek közül szeretnék néhányat idézni. Máté-Tóth András: A giccsről című cikkében a következőeket írja: „A giccs egyidős a tömeggel… akkor keletkezett, amikor a tömegnek igénye támadt arra, hogy lemásolja mindazt, amit a gazdagok világából láthatott.” Továbbá Milan Kundera  A lét elviselhetetlen könnyűsége című alkotásában szintén sokat foglalkozik a giccs kérdésével: „A giccs két könnyet is kicsal a szemünkből gyors egymásutánban. Az első azt mondja: Milyen szép a gyepen futkározó gyerekeket nézni! A második: Milyen szép, hogy az egész emberiséggel együtt meghatódunk a gyepen futkározó gyerekektől! A második könnycsepp teszi a giccset giccsé.”
A giccs a 19. századtól kezdve játszik jelentős szerepet a művészetekben, hiszen, ahogy Máté-Tóth András is említette, ekkor kezdődött meg a történelemben az emberi együttélés egy új formája, a tömegben, nagyvárosokban való együttélés, vagyis a ma ismert modern világ alapjai ekkor kezdtek kialakulni. Ez viszont elültette a kérdést bennem, hogy ezek szerint napjainkban egyre kisebb tere van a valódi „giccs-mentes” művészetnek?
Ha valamilyen alkotást - legyen az a művészet bármely területén - (festmény, vers, regény, szobor) elismerünk, elnyeri tetszésünk emberi mivoltunkból adandóan minél jobban magunkba akarjuk szívni, erre, pedig reagálni fog a kereskedelem, és elkezdi népszerűsíteni: megjelenik egy adott kép, épületrészlet vagy épp egy idézet táskákon, bögréken stb… ez az a bizonyos után gyártás, amit még fentebb említettem. Tényleg olyan rossz lenne ez? Nem inkább a művészetek iránti érzékenységünket bizonyítja?  Nem egy pozitív jel, hogy ezek szerint egyre többekhez jut el a művészet, hogy az átlagembert is könnyebben elérheti a magasabb művészetek világa?  Vagy épp ellenkezőleg, és ezzel veszélybe került egy pengeélen táncoló egyensúly az egyediség, a valódi művészeti értékre vonatkozóan? Veszítenek az az alkotások a „tömegekhez” közel kerülésük okán?  Hiszen így túlságosan beleolvadnak a mindennapjainkba és nem marad meg az elmélyülés, hogy egy különleges, kiváltságos időben tekintsünk rá az alkotásra, hogy tegyük valahová magunkban, dolgozzuk fel, és csak szemléljük sok-sok pillanaton át? Sok a költői kérdés. Releváns választ, azt hiszem, senki sem tudna adni, ezt majd az idő fogja eldönteni, hogy hosszú távon milyen hatással bír ez majd az egyes művészeti ágak életére. A személyes állásfoglalásom szerint, ez a bizonyos giccs jelenség, azaz az egyes alkotások eltömegesedése nem jelent problémát, sőt egy igen pozitív változás előszelét is jelezheti, abban az esetben, ha tudjuk magukban kezelni, ha tényleg látjuk az alkotásokban a csodát és szellemi értékeit. A pozitív változás alatt egy kiforrottabb világlátás elterjedését, műveltebb emberek létét értem.  Az viszont való igaz, hogy lehet ez az orientált művészetszemlélet még nem teljesül a társadalom minden rétegében, és ez azt fogja eredményezni, hogy elvesztik azokat a bizonyos” kiváltságos pillanatokat” az alkotások.  Nem szemléljük elég ideig a festményeket, nem értelmezzük a verseket, csak elolvassák a szemeink a sorokat, nem jutnak el a dalok a szívünkhöz, csak bejutnak a hallójáratunkba, egyre több ember idegenül el a vallástól, a „magas” divat, pedig a hétköznapi értelemben tulajdonképpen hordhatatlan darabokat mutat fel.  Ezektől függetlenül szerintem a tömegkultúra alapvetően nem probléma, kezelni kell, sokkal mélyebb és szélesebb körű tudást kéne biztosítani a művészet feldolgozásával kapcsolatban az oktatási rendszerben, mert azt gondolom ez hosszú távon sokkal egészségesebb, harmonikusabb emberi életeket eredményezne a jövőben. A művészet az élet leképezése materiális és szellemi színtéren. Van-e ennél fontosabb dolog, amit át kell adni az új nemzedékeknek, mint azt, hogy hogyan tudják leképezni a világot, és, hogyan tudják mások nézeteit látni, megérteni? Azt gondolom, hogy kevés ilyen jelentős dolog van.

Az általam említett eltömegesedés ellentétje az elit kultúrában megfigyelhető jelenség, ahol is a művészet szoros kézen jár az anyagi kérdésekkel. Az elit művészet próbál minél nagyobb erőt fektetni abba, hogy felülemelkedjen a giccstől. Ez, pedig igen nagy anyagi befektetéseket jelent, gondoljunk csak a műgyűjtőkre, akik hatalmas összegeket képesek áldozni egy-egy alkotás eredeti változatának megszerzésére.
Még szeptemberben láttam (a nem régiben megjelent) Nathaniel Kahn rendezésében, a The Price of Everything címet viselő dokumentumfilmet, amely pont egész hasonló témát dolgozott fel a festészet világában. Azaz, hogy a művészetnek milyen szerepe van ma a fogyasztói társadalom világában, és, hogy valóban mérhető-e pénzben egy-egy alkotás valós értéke, a film egy fajta torztükröt tár a kor embere elé, hogy hogyan lehetséges az, hogy a kortárs festmények „ákombákomjai” sokkal, magasabb összegekért kelnek el egy-egy aukción, mint egy klasszikus alkotás?

A 21. századi építészettel kapcsolatban azt figyelhetjük meg, hogy színteret kaptak a lapos tetők, a nagy üvegfelületek, a fémes színek, s mondhatnánk, hogy ezek, hogyan hasonlíthatóak össze a barokk vagy a gótika építészeti csodáival. Ha költőien szeretnék fogalmazni, akkor az üveg irodapanelek dzsungelének idejében élünk. Ám, muszáj vagyok megvédeni a jelenkor építészetét, mert szerintem ebben ugyanúgy meglátható a szépség és egyre hangsúlyosabb az innováció, illetve a természethez fordulás.
Van egy un. Kortárs Építészeti Központ (KÉK) nonprofit szervezet, mely egy egészen különleges célt tűzött ki magának, mégpedig, hogy mindenki számára elérhetővé alakítja a közös terekről, a városrendezésről való gondolkodás lehetőségét és aktívan folytat építészeti tevékenységeket is. 2005-ben jött létre egyébként e szervezet és rengeteg projektet tart egyszerre a kezében, mindemellett a nonprofit szerveződése révén egy nagyon összetartó önkéntes hálót alakított ki.

A kortárs irodalom estében, pedig rengeteg cikket olvastam, és azt kell, hogy mondjam, bár lehet némi elfogultsággal, de nem értettem egyet, az ezekben foglaltakkal, miszerint a kultuszköltők (József Attila, Pilinszky János) kora lejárt. Az ismerőseim, barátaim körében is azt tapasztalom, hogy ugyanúgy meg van a varázsa a hős költőknek, mint évtizedekkel ezelőtt, szüleim, nagyszüleim idején, mindamellett, hogy az való igaz, hogy a kortárs költészet dinamikus változásokat mutat. Kezdve attól, hogy jelenleg talán kevésbé örvendenek nagy népszerűségnek a kötött versformák, sokkal inkább olvashatunk szabad rímeket. Az én személyes kedvencem a kortárs költők közül Simon Márton, aki a slam poetry műfaját sem veti meg. Ez a fajta stílusirány valahol a rap zenének és a versnek a közös szüleménye, ami szinten a jelenkor hozadéka. A verseket, köteteket, könyveket, én nem féltem a digitális világtól, (sőt inkább erősítik az irodalom széleskörű terjedését az egyes online felületekkel pl.: tumblr, instagram, én már rengeteg klasszikus költeményt is olvastam itt, a kortársalkotásokon kívül) mert eszmei értékük miatt úgy gondolom, hogy mindig lesz létjogosultságuk, ám, mint az látható az irodalom is tör magának új utakat, pl.: műfaji újításokkal. Persze, itt is megkérdőjelezhető a giccs léte, hiszen az említett slam poetrynek az a lényege, hogy röpke 3 percbe sűrítve, néhol összecsengő sorvégekkel mesélje el az író a gondolatait, de ez egyben egy előadó művészeti forma is, hiszen fontos a személyes előadásmód. Emiatt sokkal spontánabb, sokkal kevésbé tart szigorú formai elemeket, talán „giccsesebb”. Gyakran jellemzi ezt az irányvonalat, illetve a kortárs verseket is egy-egy néha elejtett obszcén kifejezés, ami miatt sokat sérelmezik is, ám én azt gondolom, hogy a nyelv egy folyamatosan változó dolog, és ha ez által közelebb kerül a fiatal generációkhoz az irodalom, akkor ez egy megbocsátható „bűn”.
A giccs kérdése itt talán úgy is megjelenik, hogy a legtöbb jelenleg alkotó költő hasonló metodikákat használ, pl.: Dékány Dávid költészete szinte néha összekeverhető Simon Mártonéval olyannyira hasonlít. Megpróbálja a kor művésze rekonstruálni azt, ami közel áll a jelen élő emberekhez, ami a jelenlegi problémáit, érzéseit tükrözi. Ez talán régen sem volt másképp, gondoljunk csak vissza a történelemre.

Összességében a giccs a kultúrában e szempontok szerint, talán nem is jelent mást, mint hogy az adott kor étékeire, problémáira reagálnak a művészetek, és ez nyilván kölcsönhatásban működik. Napjainkban jelentős kérdés a globalizáció, a fogyasztói társadalom hatása az emberre, ezekre reagálnak az alkotások, ahogy e jelenségek is hatnak magára a művészet formájára, elterjedésének módjára. A giccs ezek szerint nem más, mint egy új művészeti korszak, ami az alkotásokat tömegekhez juttatja el, s azt hiszem ezzel sok alkotó álma tud megvalósulni, hisz mi más az elsődleges cél, ha nem az, hogy értéket közvetítsünk minél több ember felé.

Források:

http://kek.org.hu/media/attachment/bemtatkozo.pdf

https://ujember.hu/a-giccsrol/

http://www.muut.hu/archivum/28746

Magyar értelmező kéziszótár

Akadémiai kislexikon

in brevi...

Bokodil